Gondolatok a pincében

Gondolatok a pincében

Legjobb beszélgetések az ágyban, I. rész.

2017. október 21. - sebi77

- Te milyen messze vagy?
- Mármint milyen vonatkozásban?

Weinstein

Először is, ez a Weinstein egyértelmű eset, megy a böribe. Seggbekúrósba.
Másodszor, további elemzést igényel, hogyan úszhatta meg ilyen sokáig, pl. külön érdekelne Matt Damon és Russell Crowe miért segített eltussolni.
Harmadrészt ami az egészből mégis a legjobban furdalja az oldalam, hogy lehet valakit orális szexre kényszeríteni (erőszak nélkül), sőt, mint Asia Argento esetében, arra hogy orális szexet hajtsanak végre rajta. Az áldozatok történeteit végigfutva minden második ebbe a kategóriába tartozik (a listán nem szereplő jóég tudja mennyi sikeres tranzakció mellett), ahol a vén perverz disznó tett egy tisztességtelen ajánlatot, amit a hölgy elfogadott, utána még együtt dolgoztak x évig, majd most kiderül hogy akkor nemi erőszak történt. Az, hogy kötelességének érezte hogy akkor ott leszopja, meg felnézett rá, meg olyan nagy hatalmasság volt, nem indok. Ahogy Tom Jones mondta, nála is bepróbálkoztak: "igen, a kezdetekben, igen. Volt néhány ilyen eset. De kitérsz előle. Egyszerűen kisétálsz." Hát ja, végül is miért ne. Kisétálsz, teszel feljentést zaklatásért, vagy nem, de semmiképp se veszel részt benne. Ez kb. olyan mint a korrupció. Ha valaki hatalmi pozíciójával visszaélve kenőpénzt kér, megadod neki, elfogadod cserébe az előnyöket, akkor bűnrészes vagy (ha jól tudom jogilag is), nem áldozat. Ez az egész nem Weinstein mentegetéséről szól, mentegesse őt a radai rosseb. Valami sokkal alapvetőbbről. Valami olyasmiről hogy mennyiben igaz hogy MNK és MFG.

A pszichológia értelme

Gyakran hallom ezt a kifejezést, hogy "passzív-agresszív" valaki. Csak sejtésem volt hogy mit jelent, úgyhogy elolvastam a definíciót:

"A passzív-agresszív személyiségzavarral jellemezhető emberek többnyire ingerlékenyek -- könnyen megsértődnek, mindent provokációnak vesznek. Viselkedésükben gyakran az ellenséges öntudatosság és a bűntudatos megalázkodás váltakozik -- mindenben hibát találnak, nem hajlandók együttműködni, elégedetlenkednek, de rendkívül dependensek."

Ez csakis a egy bizonyos "kedves" ismerősöm lehet, bár a "dependens"-t nem tudtam mi, úgyhogy megnéztem:
"legfőbb jellemzője a pervazív és túlzott gondoskodásra való igény, ami behódoló és függő viselkedéshez, valamint az elválástól való félelemhez vezet."

Stimt, bár a pervazívot is meg kellett néznem:
"egész személyiségre kiterjedő"

Bingó! Most már tudom hogy az ismerősöm nem simán elviselhetetlen volt, hanem orvosilag is el tudom helyezni a térképen. Ezért jó a pszichológia. Önmagában nem old meg semmit, de megnyugtató amikor magyarázatot ad.

Az élsport szent tehene

Számtalan nálunk gazdagabb ország van, ahol az olimpiai sportokat nem támogatják, minden olimpikon készülhet és utazhat a saját pénzén, általában vaskosan ráfizetve a részvételre. Nálunk ez elképzelhetetlen volna, főleg bizonyos sportágakban, hiszen az élsport nemzeti érdek. De tkp. miért is? Mit nyújt a társadalomnak talmi "büszkeségen" kívül? A lakosság nem sportol tőle többet, sőt, Magyarország hátul kullog minden amatőr sport és egészségügyi összehasonlításban.

Megéri nekünk az hogy tényleg erre vagyunk büszkék? Nem lehet hogy az értékrendünkkel van a baj? Nem lehetnénk inkább büszkék arra, hogy a kórházakban van WC papír a budiban? Nem lehetnénk inkább büszkék a matek és fizika diálolimpikonjainkra, és tömhetnénk őket (vagyis az oktatásügyet) százmilliárdokkal? Ha így tennénk, megspórolhatnánk azt is, hogy a közélet jelentős részben a sportpolitikáról szóljon, sportolók, edzők és sportmanagerek nyafogásáról és hadakozásáról (mint most megint/még mindig az úszósportban, a fociban meg évtizedek óta).

Ezen kérdésekre persze a válasz az, hogy nem. Elég megkérdezni néhány választópolgárt. Az olimpia fontos, Katinka fontos, mert csak, mert büszkék vagyunk rá, mert 100 éve ez így megy és így lesz mindig is, hiszen minden rendszer propaganda célra használta az élsportot Horthytól Kádárig, és azóta is. Könnyű látni milyen irányba mutat ez a fejlődési görbe. Egyre látványosabb és fölöslegesebb dolgokra leszünk büszkék, miközben az ország egyre szegényebb. A végén még ballisztikus rakétát is fogunk építeni önerőből, amivel elérhetjük Chicagot.

Nem az élsporttal önmagában van probléma. Az olyan csak mint a hegymászás, a fejszámoló művészek vagy a fakírok produkciói. Mind az emberi teljesítőképesség határait feszegetik, és mint ilyen érdekes, tiszteletre méltó dolog. De mégsem akarnánk a GDP tekintélyes részét mondjuk fejszámoló művészekre költeni, ettől függővé tenni a nemzeti büszkeségünk, elégedettségünk, és ez alapján mérni az ország teljesítményét. Az ugyanis félrevezető, torz, káros volna.

"A programozáshoz nem kell gondolkodni"

Lehet hogy nem jól emlékszem Fóthi Ákos professzor (az ELTE informatikai karának nyugalmazott főideológusának) szavaira, talán az első mondatot máskor egy másik tanártól hallottam, de a lényegen nem változtat:

"A programozáshoz nem kell gondolkodni. Egy programozónak nem az a dolga, hogy problémákat oldjon meg és közben jól szórakozzon."

Ez a gondolat így szó szerint véve erősen provokatív, sokkal inkább hamis mint igaz, de mégis, az az igazság amit sugall, rendkívül mély és bölcs. Az alábbiakban ezt a gondolatot próbálom meg értelmezni, és a programozás hétköznapjaiból vett példákkal illusztrálni.

1. Vár a mókuskerék!

A legtöbb programozó akit ismerek (jobban meggondolva, az összes) hobbiprogramozóként kezdte pályafutását. Vagyis tizenévesen kezdett programozni, autodidakta módon az otthoni számítógépen, szórakozásból. Nem az eredmény, vagy a program gyors elkészülése volt a cél, hanem hogy maga a programozás érdekes, élvezetes, és minél tanulságosabb legyen. Kivételesen hatékony módja ez a tanulásnak, pár évnyi hobbiprogramozás után szinte kész szakemberré válhat az ember, akár tizenévesen, külső segítség nélkül.

Gondot jelent viszont, hogy sokan később, profi programozóként sem képesek levetkőzni (vagy legalább időszakosan felfüggeszteni) ezt a játékos mentalitást. Ha egy szoftvercégnél egy programozó kap egy feladatot, annak már nem az a célja, hogy amaz érdekesnek találja, élvezze a munkavégzést, és tanuljon belőle. Hanem, hogy a feladatot minél rövidebb idő alatt, minél jobb minőségben elvégezze. Ezt figyelmen kívül hagyva az ember könnyen elkanyarodhat a kitűzött céltól, fölöslegesen bonyolult, önkényes, csak a programozó számára érdekes utakra tévedhet, miközben nem képes tartani a határidőt. Akármilyen unalmasan és felnőttesen hangzik is, de ez végeredményében azt jelenti, hogy az illető nem jó programozó (még akkor sem, ha képességei szerint az lenne).

2. Alkotás helyett utánozz!

Alkotni, új dolgokat létrehozni sokkal izgalmasabb, mint tanulni, mások leírásait megérteni, és kódjait újrafelhasználni. Ezért a világ tele van önjelölt felfedezőkkel, önámítókkal, akik a felfedezés lángjában égnek, Nobel-díjról álmodoznak a vécédeszkán, csak azért, mert lusták voltak megismerni mások eredményeit, és idejében rájönni, hogy már rég lekéstek az elsőségről.

Ahányszor életem során úgy éreztem hogy valami nagyszerű és új dolgot találtam ki, mindig beigazolódott, hogy mások már gondoltak rá, sőt, azóta eltelt 300 év, és több könyvtárat is teleírtak a témával. Vagy legalábbis már 20 éve fejlesztés alatt van egy programkönyvtár ami pontosan azt csinálja, amit én az utóbbi fél évben éppen implementálok, csak amaz sokkal kiforrottabb, tucatnyi ember több éves munkájának és tapasztalatának köszönhetően. Ha időben vettem volna a fáratságot utána nézni, sok energiát (és adott esetben pénzt) megspóroltam volna magamnak.

3. Légy szolgalelkű!

Többször előfordult már velem, hogy valamilyen új eszköz (pl. programkönyvtár) bekonfigurálásakor nem követtem elég pontosan a hozzá tartozó útmutatót. Órákig, napokig kínlódtam a leírás pontjai között ugrálva, apró módosításokkal életet lehelni a programba. Míg végül kiderült, hogy a legelső lépést rontottam el, mondjuk egy betű elírásával.

Az egyszerű figyelmetlenségen kívül ennek leggyakoribb oka az, hogy az ember szeret rövidíteni, egyszerűsíteni. Keresi a "rövidebb utat", ami egy ismeretlen terepen végzetes stratégia:

“Nekem ebből a library-ból nem az a verzió van fent amit ír, de sebaj, talán ez is jó lesz.”

“Szerintem az első három lépést kihagyhatom, mert az eredménye úgyis ugyanaz a file lesz ami nekem már megvan máshonnét”.

Ezek tipikus "utolsó mondatok". Minél értelmetlenebbnek és fölöslegesebbnek tűnik egy lépés ami a leírásban szerepel, annál nagyobb körültekintéssel, pontossággal és szolgalelkűséggel hajtsuk végre!

4. Légy konformista!

Egy könyvben olvastam a matematikai jelölésekre vonatkozóan: “A jelölések olyanok mint a fogkefék, mindenki szereti a sajátját használni”.

Az informatikusok viszont szeretik többmillióan használni pontosan ugyanazokat a jelöléseket és kód stílust. Ezek olyan külsőségek, melyek nincsenek rögzítve az adott programozási nyelv szintaktikájában, mégis kvázi a nyelv részét képezik, hiszen segítségükkel “beszélnek” egymáshoz és önmagukhoz a programozók. Ha valaki ignorálja ezeket az elterjedt, széles körűen elfogadott konvenciókat, az olyan, mintha egy saját tájszólást fejlesztene, amivel ki lehet tűnni a tömegből, de nem fogja érteni senki, gyakran saját magunk sem.

Hasonló a helyzet a felhasználói felülettel, melyet hosszú évek alatt kialakult és a felhasználók által rég megszokott konvenciók terhelnek. Ha ki akarjuk fejezni az egyéniségünk, és olyan felületet álmodunk ami a megszokottól lényegesen eltér, az jó eséllyel használhatatlan lesz másoknak.

5. Ne légy kreatív!

Matematikai analízis gyakorlaton az egyik házi feladatra frappáns megoldást mutatott az egyik hallgató. A gyakorlatvezető dícsérete lehangoló volt:

“Szép megoldás, de ebből nem látszik hogyan kell ezt a feladatot mechanikusan megoldani.”

Ezután megnéztük a megoldást az “iskolás”, “ötlettelen” módon is, mert a tanár szerint abból többet lehet tanulni. Akkor ezen eléggé felháborodtam, de ma már egyetértek vele. A programozásra vetítve pedig különösen. Egy frappáns kódot megírni nagyon mulattató, de ellenőrizni a helyességét, debugolni, valamint hetekkel később megérteni a működését már egyáltalán nem az. Az unalmas, sztenderd megoldás jobb mint az ötletes! Ha valamire ismerünk sztenderd megoldást, oldjuk meg úgy, és az így felszabadult energiát használjuk fel olyan feladatoknál, amire nincs bevett módszer, és tényleg ötletet igényel.

Szintézis

A fentiekben néhol szándékosan egyoldalúan fogalmaztam, mivel nem akartam az egyes pontok üzenetét túlságosan felhigítani “másfelől, viszont..” jellegű kiegészítésekkel. Nyilvánvaló, hogy egy programozónak mégiscsak kell tudnia gondolkodni, alkotni, kreatívnak, kísérlezezőnek lenni. A hangsúly a sorrenden van. Előbb figyelj, tanulj, és csak utána önállóskodj! Előbb tanulj meg egy amőba vagy egy kenyérpirító szellemi kapacitásával programozni, és ha már úgy is tudsz, teljes emberi intelligenciádat bevetve csodákra leszel képes. Légy nagyratörő, de addig is amíg a nagyságot eléred, légy szerény, az sokkal hasznosabb és célravezetőbb.

Végezetül álljanak itt Jackie Chan, a híres keleti bölcs szavai a Majomkirály című Kung Fu filmből:

“Learn the form, but seek the formless. Hear the soundless. Learn it all, then forget it all. Learn The Way, then find your own way.”

süti beállítások módosítása